Zsófilózgatások, szubjektív meglátások, élmények és vélemények

Sophyl Moments

Sophyl Moments
Zsófilózgatások, szubjektív Zsófi élmények és vélemények gyűjtőhelye. Ezért is Sophyl, ezért is Moments. Pillanatszerű, rendszertelen rendszerű, Zsófiszerű, életszerű.

Zsófiaktuál

2018. április 4. 10:38
🙂 lelkesen szurkolok
🌅 süt a nap, kellemes tavaszi idő
📖 Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben
📺 Naruto Shippuuden (500/380)
🎧 2 hours epic music mix

Az "el vagyunk késve" dilemma


Szerintem senkinek nem ismeretlen a gondolat, hogy ennyi meg ennyi idősen már itt, meg itt kellene tartanom. Nem tudom, hogy régen hogy voltak ezek a dolgok, de a mai fiatalság zömére egészen biztosan ránehezedik ez a plusz nyomás.

Mire gondolok? Itt van egy ember mondjuk 23 évesen, de vagy később kezdett továbbtanulásba mondjuk, vagy megcsúszott, és még van hátra 2-3 év tanulás. Ez azt jelenti, hogy csak diákmunka fér bele, az önállósodás halmozottan nehéz, hacsak nem Krőzusok a szülők vagy egyéb rokonok és besegítenek az elindulásba mondjuk egy lakással. Idővel felüti a fejét a gondolat a családcentrikus egyénekben: az én szüleim ennyi idősen már kisbabával voltak.

Nyilván nem mindenki ilyen, és természetes, hogy mindannyian csak magunkból tudunk kiindulni, szóval én is ezt teszem. Én sokat lamentáltam ilyesmin annak idején, s a mai napig eszembe jutnak hasonló demotiváló gondolatok. 

Sokszor gondoltam arra, hogy basszus, én már szeretnék önálló háztartást vezetni - főleg, hogy azért kollégistaként volt lehetőségem belekóstolni a relatív önállóság édes ízébe. Azonban a diploma után, mivel nem mindenki teheti meg, hogy elszelel otthonról albérletbe, hiába dolgozik, még itthon élek.

Nézem, ahogy sorra férjhez mennek a volt csoporttársaim, illetve a korosztályomon belüli ismerőseim. Nézem, ahogy sorra teherbe esnek, és boldogan babáznak. Élik az önálló életüket. Kívülről nézve olyan, mintha nekik sokkal könnyebb lenne minden. Egyszerűbb volt az elköltözés és nem albérletbe, hanem saját házikóba vagy lakásba, egyszerűbb volt eljutni a házasságig és teszem azt, látszólag a baba is akkor jött, amikor akarták.

Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy ez csak kívülről nézve olyan. Egyáltalán nem könnyű senkinek. Mindenkinek megvannak a maga nehézségei, problémái. Épp ezért nem irigykedem. Csak olykor arcon csap az érzés: el vagyok késve, már nem itt kellene tartani.

Aztán az utóbbi időben többször végig gondoltam, hogy mekkora bolond is vagyok. De tegyük hozzá, a hasonló beállítottságú emberek zöme ilyen bolond lehet, mint én. Nem lenne szabad hasonlítgatni magunkat másokhoz. Főleg a szüleink életútjához nem. A szülők más időkben nőttek fel, más lehetőségek és szokások voltak. Egész egyszerűen másképp mentek a dolgok, és amúgy nekik sem volt semmi könnyű, vagy jobb.

Az viszont tagadhatatlan tény, hogy a mai fiatal felnőtteknek már szinte minden kitolódik. Kezdjük azzal, hogy az esetleges 5 évfolyamos középiskoláknak köszönhetően, nem egy olyan ember van, aki 20 éves korára jut el az érettségiig, úgy, hogy egyszer nem bukott meg semmiből.

Kitolódik minden. Innentől kezdve mégis hova akarnánk 23 évesen már gyereket szülni? Hogyan is lenne ez reális álomkép? Hogyan is várhatnánk el magunktól, hogy 25-26 évesen önállóan megveszünk egy lakást, vagy házat, ahol boldog családot alapítunk?
Vannak, akiknek úgy alakul az élet, hogy sikerül, mert olyan munkahelyre kerülnek, ami jó alapot képez, vagy a párjuk olyan, vagy mindketten olyanok. Igen, van ilyen.

De ha valamit meg kellene tanulni: nincs olyan, hogy elkésve. A mai felgyorsult világban sok minden hamarabb, de talán még több minden később valósul meg. Nem tehetünk róla, hogy nincs a popónk alá téve minden. Meg kell küzdeni azért, hogy önálló életet élhessünk most is, csak úgy, mint annak idején. Mindig küzdeni kell valamiért, és mindig küzdeni kellett és mindig fog is kelleni. Ezt már Madách Imre is megírta Az ember tragédiájában: az élet e küzdés maga.

Ez persze sovány vigasz azok számára, akik nem 30 évesen akarják az első gyereküket megszülni. Én világ életemben ettől "rettegtem", és lehet mégis így járok majd, de lehet, hogy nem. El kell engedni, és a Jóisten vagy hittől és meggyőződéstől függően akárminek a kezébe tenni ezt. Minden úgy lesz jó, ahogy alakul. Minden okkal történik. És nem kell félni, minden megtörténik egyszer, valami úgyis lesz, mert a történelemben nem volt még példa arra, hogy semmi ne történt volna egy emberrel. Az élet viszi magával. Úgyhogy nem kellene ráparázni, lesz minden egyszer. Vagy így, vagy úgy, talán nem pont olyan formában, ahogy szeretnénk, de lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Blogger | Sophyl Moments 2017-2018 | © Agata | WS | x x.